Polcz Alaine: Asszony a fronton

" Leültünk és ettünk. Én tele tetűvel és mocskosan, csak kezet mostam, más nem is jutott eszembe ebben a forgatagban, ami a lakásban volt. Persze, anyám sírt, és boldog volt, és ölelt. És én néztem és örültem neki. Örültem annak, hogy élnek, de olyan nagyon nem.
Olyan nagyon semminek se örültem, és olyan nagyon semmiben sem hittem. A betegséget, ami miatt aztán sohase szülhettem, már magamban hurcoltam, és nem tudtam, hogy van-e szifiliszem vagy nincs? Gyanakodtam, hogy erősen fertőzhetek, és nem kívántam senkit megfertőzni. Ültünk az asztalnál, a kis kolbászt, amit eddig rejtegettem, nem is vettem elő. Itt nevetségesnek tűnt. Nyelv volt paradicsomszósszal. Ámultan néztem és csendesen ettem.
– Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel.
– Nálatok is? – kérdezte anyám.
– Igen – mondtam –, nálunk is.
– De téged nem vittek el? – kérdezte anyám.
– De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább.
Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva: de miért hagytad magad?
– Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább.
Az egész kérdést nem éreztem sem fontosnak, sem érdekesnek. Erre valaki könnyedén és tréfásan kérdezte: sokan?
– Nem tudtam megszámolni – mondtam, és ettem tovább.
– És képzeld el, tetű is volt a pincében – mondta anyám.
– Nálunk is – mondtam én.
– Te csak nem lettél tetves? – kérdezte anyám.
– De igen – feleltem én.
– Hajtetűtök volt? – kérdezte anyám.
– Mindenféle – mondtam én, és ettem tovább.
Aztán más dolgokról beszélgettünk.
Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta: kislányom, ilyen csúnya vicceket ne csinálj, még elhiszik! Ránéztem: anyukám, ez igaz!
– Anyám sírni kezdett és megölelt. Akkor azt mondtam: anyukám, mondtam, hogy mindenkit elvittek, hogy minden nőt megerőszakoltak! Azt mondtátok, itt is elvitték a nőket. Igen, de csak azokat, akik kurvák. És te nem vagy olyan – mondta anyám. Aztán rám borult és könyörgött: kislányom, mondd, hogy nem igaz!
– Jó – mondtam –, nem igaz, csak úgy vittek el, betegeket ápolni."

Polcz Alaine - Önéletrajz

Polcz Alaine élete, munkássága

Polcz Alaine 1922. október 7-én született Kolozsváron. 19 évesen férjhez megy, pedig az orvosi egyetemre szeretett volna járni.  Majd jött a második világháború, mely alatt súlyos sérüléseket szerzett, kórházban kellett újjáéleszteni. Közben intenzív halálközeli élményeket szerzett, melyek megváltoztatták addigi világlátását. Ezek hatására kezdett pszichológiával, a halál és a gyász kutatásával (thanatológiával) foglalkozni. A második világháború szörnyűségeiből szabadulva pszichológia szakra iratkozik. Polcz Alaine az ELTE bölcsészkarán szerez pszichológusdiplomát 1949-ben. 

Szinte csodával határos, hogy módon úgy éli túl a második világháború okozta testi és lelki szenvedéseket, hogy képes megőrizni életszeretetét, tartását, utánozhatatlan optimizmusát.

Erről az időszakról, tehát az első és boldogtalan házasságáról és a háborúról szól az Asszony a fronton című műve.

Második férje, Mészöly Miklós író, akivel 1949-ben házasodtak össze, és ebben az évben szerezte meg bölcsész diplomáját is. Felnőtt elmebetegekkel folytat művészeti terápiát, majd gyermek-ideggondozóban játékdiognasztikával foglalkozik, játékteszteket dolgoz ki. A SOTE II. Sz.Gyermekklinikáján  a beteg, haldokló  gyermekek és hozzátartozóik pszichológusa. A Magyar Hospice Alapítvány elnöke. Alapozó fontosságú műveket publikál a gyerekek haláltudatáról. Tanatológiai, pszichológiai munkái kézikönyveknek számítanak.

Az élet nem a halállal végződik – vallja Polcz Alaine. A pszichológusnő több mint ötven évet foglalkozik haldokló gyerekekkel és felnőttekkel, az utolsó napjaikat, óráikat próbálta könnyebbé tenni.

Thanatológiai munkássága nyomán az utolsó percek tanújának is nevezik. Polcz Alaine számtalan haláleset tapasztalása után állítja: élet nem a halállal végződik. Az a valami, amit halálnak nevezünk, átlépés egy másik minőségű és formájú életbe, egy materiális, fizikai létből egy szellemibe. Csakhogy az utolsó órák és percek nagyon fontosak. Eldönthetik, meghatározhatják az örök élet helyét és minőségét. – nyilatkozta.

2007-ben, 85 éves korában családja körében csendben ment el. Gyermeke nem lehetett a háború alatt szerzett betegsége folytán.

A Magyar Hospice Mozgalom megalapítása és elindulása az Ő nevéhez fűződik.

A Kharón- Thanatológiai Szemle alkotó szerkesztője.

Portréfilmet készített Róla Jelenczki István Úton a halállal I-II.(1994-1997)

Díjak, kitüntetések:

Déry Tibor-díj 1991.

Év Könyve díj 1992.

A Jelenkor Kiadó Könyvdíja 2000.

A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje 2001.

Munkái, tanulmányai:

A „kisoroszlán-játék” mint diagnosztikai és terápiás eszköz (1962)

 A bábjáték alkalmazása a gyermekpszichodiagnosztikában és pszichoterápiában (1966)

 Bábjáték és pszichológia (1966)

 Aktív játékdiagnosztika és játékterápia (1974)

Orvosi pszichológia a gyakorlatban (Pertorini Rezsővel, 1976)

A rend és a rendetlenség az emberi cselekvésben (1987)

A halál iskolája (1989)

Asszony a fronton (dok.reg., 1991.)

Meghalok én is? A halál és a gyermek (1993)

Macskaregény (1995)

Éjjeli lámpa (1996)

Ideje a meghalásnak (1998)

Főzzünk örömmel! (1998)

Világjáték (1999)

Az életed, Bíró Berta (2000)

Leányregény (2000)

Gyászban lenni (2000)

Élet és halál titkai (2001)

Gyermek a halál kapujában (2001)

Karácsonyi utazás (2002)

Kit siratok? Mit siratok? (2003)

Forrás: Internet